Tudósítás: Egy békére ítélt ország - szívfájdalmam Koszovó
Csak töredékét tudjuk annak ami ott történt. A hírek egy része már kozmetikázottan érkezett hozzánk. A nyolc évvel ezelőtti traumából ébredezik Koszovó, melynek népe megannyi szörnyűséget élt át! Tizennyolc ezren vigyázzák a békét, melyre ítéltetett e nemzet, ami Szerbia része, ők mégis másképp gondolják. Aláaknázott területek, fegyveres cirkálók, szétlőtt házak között ébred a jövő. Bár három napig szívfájdalmak közepette éltem meg a látottakat, senkit nem ítélek el. Ezt teszi e tündérszép ország Koszovó is…élni akar.
Hinni akartam a szememnek, hallani a történéseket azoktól akik átélték és látni egy olyan függetlenedő nemzetet, akik megállj-t parancsoltak az elnyomásnak. Megismétlődött a történelmi csoda, Dávid győzött Góliát felett. Még ha ehhez több tízezer, ma már csak tizennyolc ezer rendőr és békefenntartó asszisztál. Mert békére ítélték a nemzetek Koszovót és ők ezt tudomásul vették. Fiammal együtt indultunk a délvidéki Koszovóba ismerősünkhöz, aki tolmácsunk és egyben házigazdánk is volt, és mint ilyen nélkülözhetetlen…
Azért essék néhány szó a lefelé vezető útról is azoknak, akik a jövőben szeretnék megismerni a fantasztikus szépségű Koszovót és más út nem lévén, vagy a praktikusságra való tekintettel úgy döntenek, keresztül vágnak Szerbián. Szabadkai ismerősünk ajánlotta útravalóul, hogy legyen kéznél ezer dínár, akkor gyorsan megszabadulunk a szorgalmasan „dolgozó” szerb rendőröktől, akik szívesen igazoltatnak ha kell ha nem. Mi sem panaszkodhatunk a rendőrség gondos útfelügyeletére, de ami Szerbiában van, ki kell mondai, nem normális dolog. Tizenöt-húsz kilométerenként rendőr, rendőr hátán, olykor négy is…és mindenütt! Értek ezalatt sztrádát, autóutat, vagy mellékutat. Ők bizonyára tudják miért olyan jó dolog ez. Az oda vissza ezerháromszáz kilométeren mi mégis megúsztuk…egészen a koszovói határig. Azaz ez a határ nem az a határ. Tessék elképzelni, amikor Koszovó megelégelte a szerb terrort, egyszerűen kitelepített határrendészeti egységeket oda, ahol elképzelésük szerint Koszovót illeti meg a történelmi határ. Nos, erre a szerbek is tettek áteresztő állomást a koszovóiaktól néhány kilométerrel odébb. Persze a hegyek miatt nem láthatják egymást…Térjünk vissza egy mondat erejéig az útra, ami nem sebességfüggő, de nyolc órás. Ha átvágunk egyszer a Kraljevó körüli hegyeken a fantasztikus kanyonokban, szakadékok mellett…vissza vágyunk. A szerb sztráda jó, a kraljevói útszakaszról meg jót vagy semmit….igaz úgyis csak lassan lehet haladni, de nem vészes. Határállomás Raska. Csak a határőr ne legyen bunkó, mert az meg és elkeserít. Ha tudja, hogy Koszovóba igyekszel, aljas is. Nem tudtuk a szabályt, hogy mintegy ötven méterre meg kell állni és egy zseblámpa villanásra lehet indulni – egyesével! Nagyon komoly és ellentmondás nem tűrő hangon kezdett, de egy idő után látva, hogy nagyon rossz volt a jegyünk szerb nyelvből, szitkok közepette adta jelét engedélyének. Néhány kilométer és Koszovó. A levegő is más, nem beszélve az udvarias koszovói rendőrségről. Ismerkedünk angol nyelven, megtudja, hogy egy születésnapi partira megyünk ( ez nem igaz) és később azt is, hogy újságíró vagyok: már nem is kell fizetni a csaknem negyven eurós belépőt…egy igazolókártya – az újság webcíme – és máris megérkeztünk.
Tara barátunk nem sokat teketóriázott, a házában elfogyasztott burek-hegyek után irány a békeerők kedven kocsmája az Erina, ahol újabb barátra tettem szert Nexhat Qubrezi tulajdonos és koszovó-híres autóversenyző személyében és vele külön is készítettem interjút. Kisebb előadás keretében ismertettük és ízleltettük nemzeti italainkat a Pálinkát mi, ők pedig az éppen negyvennyolc fokos Raki-Rrushi szőlőpárlatot. Ezek mélységes tiszteletében – vallásokra való tekintet nélkül - tértünk nyugovóra…Mitrovicában. Reggel nyolckor szemerkélő esőben már Tara házától alig háromszáz méterre lévő Ibar folyó felé vettem az utam. Nem mindennapi fazonom különös feltűnést keltett helyi és KFOR körökben. Ibar folyó… talán a legnagyobb katarzisként élte meg az itt kialakult helyzetet a nemzetközi közösség…röviden: 2004-ben, amikor már úgy volt, hogy gyógyulnak a háborús sebek és a szerbek is visszaköltöztek, ez a folyó volt a demarkációs vonal. A nagy nemzeten belül egy kis nemzet, azon belül meg egy még kisebb…Megkezdődött az újjáépítés.
Egyik nap három koszovói kisfiú játszott a folyó partján. Néhány zavart agyú szerb rájuk uszította kutyáit és a gyermekek a vízbe menekültek, de a kutyák oda is követték őket. Az erős sodrással nem bírtak a kicsik. Holttestüket három nap múlva találták meg a Dán Kforosok. Mitrovica fellázadt. Egy olyan, magát sajátosan kialakító nemzet, ahol minden második férfinak van egy Skorpió-géppisztolya, de legalábbis egy Uzzy, nem nehéz forradalmat kreálni. Hetekig tartottak a tüntetések, a lövöldözések és több ezer Kforos meg helyi és nemzetközi rendőr erős igyekezete ellenére sem hátráltak meg. Tara barátunk is két helyen megsebesült. Csak a véletlenen múlt, hogy nem lángolt fel egy újabb háború! Iszonyú heteket éltek át… A hídon csak a nemzetközi rendőrség az UN egységei és a KFOR autók közlekednek jobbára. Szerb nem jön át és koszovói sem megy oda. Békére ítéltettek, még ha oly keserű is közben a szájíz. Mindenütt szögesdrót emlékeztet arra, hogy puskaporszagú a levegő és elég egy szikra.
Aki fotóz, az érdekes ember – bár a szabály tiltja a békeerők fotózását – nem intenek le, igaz nem vagyok tolakodó…a helyi és nemzetközi rendőrök figyelnek, a túlsó oldal házain néhány ablak kinyílik…mintha mindenkinek lenne valami közlendője, de jobbnak látja hallgatni…erről az ügyről, mindkét oldalon. Mitrovica él és lélegzik, bár nem szeretem és nem is tudom elfogadni vallásukat, baráti jobbom egy Mohamed nevű fickónak, aki mára már belement abba, hogy az asszonyok és lányok itt levessék csadorjukat, így hát megcsodálhattam a nagy fekete szemű szépséges koszovói nőket. Ebben a zárt kis nemzetben elindult egy „ mi mutassuk meg nekik „ mozgalom, ami a világ felé való közeledést jelenti.
Ami igaz, az igaz…egyes részeken Balkánt felülmúlóan szemetes az ország és a járdák – közutak tisztántartása is hagy némi kívánnivalót maga után. Évek óta napi néhány órára – különböző intervallumokban - leáll az áramszolgáltatás…ezt gyorsan megoldották, egyes helyeken generátorral, másutt akkumulátorral, szinte minden háztatásban…és ami fontos – nem panaszkodnak! Náluk nincs pártvita az Euró bevezetéséről, mert amint elszigetelték magukat és elutasították a szerb dínárt, azonnal az Euróra tértek át, tehát mindenütt ez a hivatalos fizetőeszköz. Az üzletek teli minden termékkel. Látszólag megválogatják kit engednek ide a nagy üzlet mellé…mert tessék csak elképzelni, tizennyolcezer békefenntartó, általában kétezer ötszáz – háromezres eurós-fizetéssel! Na és fiatalok, hát költenek is…az árak magyarszintűek…vagy inkább egy kicsivel drágábbak. Azt, hogy miképpen lehet kijönni a 150 eurós átlagfizetésből, azt nem kérdeztem… Második nap délutánján indultunk a Koszovói Legendához. ADEM JASHARI A NEMZET HŐSE minden koszovói példaképe, a rettenhetetlen harcos.
Miközben az emlékhely felé haladtunk megálltunk a hegyek között Prekaznál, ahol a részeg szerbek egy családot irtottak ki rokonokkal együtt – gyerekeket is. Hatalmas emlékmű adja hírül az erre járóknak az esetet és azt is, hogy a nem sokára a helyszínre érkező UCK harcosok meg a szerbekkel végeztek. Amerre elhaladunk, szétlőtt házak emlékeztetnek a még friss múltra és egy általam becsült szerb nemzet söpredékének szörnyű rémtetteire. Látható szemmel is, ez nem háború volt, ide pusztítani jöttek, mindegy mi volt csak pusztuljon!
Míg általában egy nemzetnek több százéves történelmi személyiségei vannak, Jashari mindössze nyolc éve halt meg a harcokban. De, hogy! Amikor már pattanásig feszült a helyzet a szerb megaláztatások miatt Adem Jashari megálljt parancsolt. A szerbek tudták, hogy ellenálló, hát végezni akartak vele. Saját házában sáncolta el magát és tizenhatod magával együtt egy hétig állt ellen a szerb csapatoknak. Aknavetőkkel harckocsikkal lőtték, helikopterekről tüzeltek a házára.
A legenda szerint amikor – egy hét ellenállás után – elfogyott a muníciójuk, az utolsó tölténnyel saját magukkal végeztek, nem akartak szerb kézre kerülni. Nos, innen indult ki a koszovói pokol. Az ország népe egyszerre tépte le a terror bilincseit…Iszonyú népirtás kezdődött égen – földön… miközben koszovó népének fele külföldre emigrált. Csaknem két millióan élnek más országokban!
Az út mentén mindenütt sírkertek emlékeztetnek a rémtettekre, a kiirtott családokra a megerőszakolt nőkre, a terhes nőkből kivágott magzatokra, az elégetett, összekötözött gyermekekre. Alig nyolc évvel ezelőtti eseményekre, amelyeket egy ideig tehetetlenül nézett a világ.
Most meg, amikor a jámbor látogató ott van, szinte képtelen tudomásul venni a tapintható rémséget, hiszen oly elevenek a történések, hogy a levegőben érezni a vér szagát… Hihetetlen fegyelemmel viseltetnek a koszovóiak. A Legenda házát fedetten közbelépcsőzték, közelről szemlélheti a vándor a pusztítás nyomát, majd mikor a terepet felügyelő őr kéri, hogy írjak az emlékkönyvbe, azt írom: Főhajtással Koszovó népe előtt…és nem titkolom, hogy könnyezek.
Tara meg szeretné mutatni Koszovó szépségét és elmegyünk a Pec nevű városba amit itt albán nyelven nemes egyszerűséggel Pécsnek hívnak. A város is szép…hanem a hegyek! Francia katonák vigyázzák a feljáratot a kanyonokkal tarkított Rugova hegységnél ahol ámulatba ejtő kanyargós út visz fel a sziklákon(!) a Rugova magaslatban lévő Rugova kilátóhoz. Hat- nyolcszáz méteres szakadékok és sziklaóriások. Az alföldi gyerek kilép a kocsiból és…hanyatt esik, mert szabályosan érezi, hogy alázatra térdre löki a hegy. Mintegy háromszáz méterről a hegyből zuhog a vízesés…pazar látvány. A világon egyedülálló…csak a világon oly kevesen tudják! Hiszem, egyszer még nagyon sokat hallunk arról a vidékről és természeti csodáiról, ami leírhatatlan. Azt valóban látni kell, a maga pisztrángos folyócskáival, útjaival, amelyek szűkek és éppen akkora magasra vannak sziklába vésve, hogy egy ember elfér alatta!
Nem sokat kellett bíztatni, hogy Mitrovica után meg kell nézni Pristhinát, a fővárost. Útközben ámulok…épül egy ország, több tízezer ház félkészen. Ahogy összejön egy kis pénz, máris építenek. Nem pénzt kapnak támogatásként, hanem épületeket. Példának okáért: jön egy olasz vagy francia, német, ausztrál etc. család és építtet egy négyemeletes ajándékházat… Ez rendben is lenne de, hogy mit keres a várostól nyolc-tíz kilométerre a szántóföldön több helyen négy – öt emeletes lakótömb…hát ők biztosan tudják. Pristhina, Bill Clinton Boulvard, ahol az exelnök tízméteres fotója köszönti a látogatót, és meggyőz arról, hogy béke van…és az is lesz. Miközben a bécsi tárgyalásokon a szerbek arról próbálják meggyőzni a világot, hogy Koszovó Szerbia része, a koszovóiak megteremtették saját országukat. Vajon kinek hisznek a különböző nemzetek jobban? Ezt nem tudhatom…azt viszont láttam, hogy sorra nyitnak a világ számos országának képviseletei Pristhinában, ahol az ember úgy érzi magát mint bármely európai fővárosban, ahol vannak méregdrága Párizsi udvarok és van Route 66-os amerikai hamburgerbár és annyi autó, mint égen a csillag. Aphrodite, Tara kislánya csodálkozva nézi az ALFÖLDI Napló internetes oldalát és hisz abban, hogy egyszer Mitrovicának is lesz egy ilyen press- oldala, ahová talán ő is írni fog…megtették a kezdeti lépéseket, otthon már van internet.
Mától megnézik mindig mit ír a Napló…hazafelé jövet, ahogy elhagytuk Mitrovicát, talán Mindenhatói sugallatra, megszólalt Santana, Európa című száma. Nem tudom, hogy önök miképpen vélekednek, hogy most milyen országról olvastak, egy biztos én ott Európában jártam, ahol egykor harccal, de most összeszorított daccal építi Koszovó népe a saját jövőjét! Legyen erejük hozzá! Kép-szöveg: Posztobányi László
Írta:: admin2 Dátum: 2006. február 25. szombat, 13:36
Aki fotóz, az érdekes ember – bár a szabály tiltja a békeerők fotózását – nem intenek le, igaz nem vagyok tolakodó…a helyi és nemzetközi rendőrök figyelnek, a túlsó oldal házain néhány ablak kinyílik…mintha mindenkinek lenne valami közlendője, de jobbnak látja hallgatni…erről az ügyről, mindkét oldalon. 
